Feladás

„Nézd ember, hogy remeg a testem. Mond ember, miért sír a lelkem?”

Egyedül vagyok, mindenki elhagyott…

Ezt akartam, de mond, miért fáj mégis úgy?!

Magány elnyel, az éjszaka leple elrejt.

Elborít a sötétség csendje, penge a kezemben…

De kezemen sebet ejteni mégsem tudok,

a szeretett mit érzek, vissza fog.

 Így hát magam vagyok, szememben könyjcsep.

És írom levelem, neked, kit úgy szeretek!

Akit félek, hogy elvesztek, most már örökre…

Áhh, nekem ez nem megy…

ezt mondom magamban,

                  s csak hallgatom lelkem síralmát.

Mely fáj, jobban mint bármi más,

 de ellene tenni semmit nem lehet…

Csak ülök és nézek ki fejemből,

úgy mintha látnék valamit, de nem.

Csak nézek magam elé…

Elmosolyodok, de ez gúnyos vigyor.

Semmi remény nincs benne, inkább csak feladás…

Melyet az élet útja adott,

Milliónyi bánat.

Mégis miértelme lenne így élni?

Harc a semmiért…

Ugyan már!!!

Inkább mond azt hogy Good Bye!!!

Ez lenne a legkönnyebb talán…

De ott van még egy talány!

Minek születtem?!

Ha most feladom soha meg nem tudom…

Pedig oknak kell lenni, véletlenek nincsenek.

Szemem lesütöm, kezem véres,

Esküt tettem, hogy addig nem adom föl,

míg van kinek segíthetek. 

Életcélom még mindig nincsen, de nem is lesz!

Boldog lenni már nem akarok, és élni sem nagyon!

De annak bánatot nem okozok, ki szeret még engem!

„Nézd ember, hogy remeg a testem. Mond ember, miért sír a lelkem?”