Március elején jelent meg egy terjedelmes cikk a New York Times-ban Axl Rose-ról és a több éve készülő Chinese Democracy-ról. Ez a mostani cikk az eredeti cikk fordítása! A legdrágább soha el nem készült album A Rainbow bár halvány vörös fényében Tom Zutaut belehörpint az italába és sajnálkozva néz maga elé. 19 éve annak, hogy hozzájárult ahhoz, hogy az akkor még ismeretlen Guns n’ Roses-al a Geffen Records szerződést írjon alá, többszörös platinalemezes előadóvá téve őket. Azokban az időkben a Rainbow volt a választott búvóhelyük. Évekkel azután, hogy elhagyta a kiadót, 2001-ben visszatért, hogy meggyőzze Axl Rose-t – a zenekar elragadó frontemberét, aki mára már az egyedüli tagja az eredeti felállásnak -, hogy befejezze a zeneipar történetének legnagyobb érdeklődéssel várt albumát, az ideiglenesen „Chinese Democracy”-nak keresztelt remekművet. Az album kiadásának eredeti határideje 2 évvel korábban járt le. „Tényleg azt hittem, hogy rá tudom venni, hogy kiadja az albumot” – mondja Zutaut úr, aki 9 hónapig próbálkozott. „És közel jártunk hozzá.” Zutaut úr egyike azon producerek és igazgatók sokaságának, akik az évek során képbe kerültek, hogy elővarázsolják az őrjítően megfoghatatlan albumot, hogy rábírják a visszavonultan élő sztárt, hogy dalokat írjon, énekeljen, studióba vonuljon vagy egyáltalán csak megjelenjen valahol. Mint mindenki más, aki megpróbálta, Zutaut úr is üres kézzel távozott. Rose úr 1994-ben kezdett el dolgozni az albumon, sztárokkal és zenészek folyamatosan változó garmadájával, legalább 3 studión és 4 produceren át, egy évtizednyi zűrzavart keltve a zeneipar berkeiben. Az énekes – aki a menedzsmentje szerint nem volt elérhető, hogy nyilatkozzon a cikk elkészülte során - a saját maga keltette zűrzavaron is keresztül kellett, hogy menjen, harcolva peres ügyekben, személyes démonokkal, a rivaldafényből visszavonulva csakis pletykákkal kísérve, melyek plasztikai műtétekről és öregedés elleni terápiákról is szólnak. Az idők során 13 millió dollárnyi előállítási költséget halmozott fel a Geffen dokumentumai szerint, ezzel az első helyre sorolva albumát a „legdrágább soha meg nem jelent albumok” listáján. Ahogy a várakozás fokozódott, úgy vált egyre világosabbá a zenei ipar alapvető gyenge pontja: minél több kiadó bízik olyan elismert sztárokban, mint Axl Rose, annál kevésbé lehet kontrollálni őket. Ez a szituáció előfordul majd’ minden nagyobb volumenű album elkészítése esetében. De a Chinese Democracy esetében a képlet nyilvánvaló: az énekes, aki a ragadozó Hollywood fenegyerekeként mutatkozott be a „Welcome to the Jungle”-ben manapság már a zenei ipar hírhedt fehér elefántjává vált. 1991 szeptember 17.-én a Guns n’ Roses a világ leghíresebb zenekara volt. Több száz hanglemezbolt maradt nyitva vagy nyitott ki éjszaka, hogy nagyot szakítson a „Use Your Illusion I – II.” – a zenekar ikeralbuma - megjelenésének éjszakáján. Az album promóciójának és az 1987-es bemutatkozó album sikereinek köszönhetően a rockzene történetében először egy előadó két albuma vezette egyszerre a Billboard lemezeladási listáit a megjelenést követő héten. De 1994-től a szerencse megfordult. A többéves kábítószer függőség, botrányos dalszövegek, koncertbotrányok után a tagok szépen lassan elkezdtek szálingózni a bandából, az énekes az örökös perek mocsarába süllyedt és a „The Spaghetti Incident?” albumot, a punk dalok feldolgozásának gyűjteményét vegyes kritikák és kiábrándító eladási adatok követték. A banda maradék tagjai bevonultak a Los Angeles-i Convex studióba – óriási zenei helyiséggel, biliárd asztallal, Guns n’ Roses flipperrel felszerelve -, hogy felkészüljenek a következő album felvételeire, melyet a Geffen Records a következő évben szeretett volna kiadni. De nemsokára egy betegség ütötte fel a fejét, mely bandák végét jelenti időtlen idők óta, az unalom. „Volt elég pénzük ahhoz, hogy ne csináljanak semmit.” – mondta a zenekart figyelemmel kísérő személy, aki egyike annak a 30 embernek, aki hozzájárult ezen cikk elkészítéséhez. Név nélkül nyilatkozott, mint sokan mások, akik titoktartási szerződést írtak alá Axl Rose-al. Axl Rose a project vezetőjének tekintette magát, de úgy tűnik nem tudta, hogy merre is vezessen. Ahogy a zenekar egykori gitárosa, Slash nemrég Axl Rose dalszövegírói stílusáról nyilatkozta „Valamiféle diktatúra volt. Nem sok lehetőségünk volt együttműködni. Leült a székbe és figyelt. Itt kellene egy riff, ott kellene egy riff. Nem nagyon tudtam, hogy ez az egész merre is halad.” A Geffen egyébként is a bizonytalan jövő felé haladt: az alapító David Geffen nyugdíjba ment és az anyavállalat, az MCA eladásra került az italgyár-óriás Seagram-nek. Ezen változások mellett, figyelembe véve, hogy a zenekar régi anyagai még mindig milliós példányszámban keltek el, a kiadó vezetői úgy döntöttek, hogy hagyják a bandát zenét szerezni és felvételeket készíteni. A Rolling Stones szerzemény „Sympathy for the Devil” feldolgozás azonban a banda utolsó dala volt az eredeti felállásban. Slash elhagyta a bandát 1996-ban, a dobos Matt Sorum és a basszusgitáros Duff McKagan voltak a következők. Axl Rose egyedül maradt az alapító tagok közül. De ahelyett, hogy valami újba kezdett volna, megtartotta a zenekar nevét és feltöltötte azt új zenészekkel. A Geffen nem volt abban a helyzetben, hogy mindezt megakadályozza A kiadó kardélen táncolt és bízott abban, hogy a rajongók ragaszkodnak az énekeshez, még akkor is, ha a zenekar újjáépült körülötte. A Geffen nem volt abban a helyzetben sem, hogy tovább lökdösse. Todd Sullivan – aki akkoriban a Geffen egy tehetséges vezetője volt - 1997-ben küldött Axl Rose-nak egy minta CD-t különböző producerek munkáival és megkérte az énekest, hogy válasszon közülük, kivel szeretne együtt dolgozni a Chinese Democracy-n. Mr. Sullivan később kapott egy hívást, melyben arról értesítették, hogy Axl Rose végighajtott a CD-n az autójával. Az énekes ösztönzött mindenkit a zenekar berkein belül, hogy vegyenek fel minden riff-ötletet, jam-et, órákig tartó dalrészleteket, mert bízott abban, hogy ezeket később egy egész kompozícióvá formálhatja össze. „A legtöbb dolog, amit elkészített nekünk, csak vázlat volt.” – idézi fel Sullivan. „Azt mondtam, ‘Nézd Axl, ez egy nagyon jó, ígéretes anyag. Miért nem akarsz egy kicsit belegyorsítani és befejezni ezek közül néhány dalt?’ Azt mondta: ‘Belegyorsítani és befejezni közülük néhányat?’ Másnap kaptam egy hívást Eddie-től (a Geffen igazgatója) aki azt mondta, kivettek a project-ből.” 1998 elején Axl Rose a bandát a Rumbo Records studióba telepítette át, egy 3 studiószobából álló komplexumba mélyen a San Fernando völgyben, ahol a Gusn n’ Roses annak idején az Appetite for Destruction-t felvette. A csapat a studiót egy rocksztár játszóterévé alakította át: faliszőnyeg, zöld és sárga fények, egyedi számítástechnikai berendezések és nem kevesebb, mint 60 gitár – az emberek szerint, akik részt vettek a munkálatokban. De Axl Rose nem mókázni és játszadozni volt ott. „Amit Axl csinálni akart az a legjobb album, amit valaha készítettek. Lehetet küldetés.” – mondja egy stúdió-szakember, aki jelen volt. Ahogy az idő és a pénz elrepült, a nyomás erősödött a Geffen-nél. A kiadó aduja egyre késett, egyre inkább függővé téve őket az új előadóktól, mint a régi keménymagtól. „A Megváltó, aki megmenthetné a játszmát a Guns n’ Roses album kiadása lenne. De csak nem és nem jön” – mondta egy kiadói szakember, aki érthetően neve elhallgatását kérte. A kiadó 1 millió dollárt fizetett Axl Rose-nak, hogy felgyorsítsa az album kiadását és érthetetlenül még 1 millió dolárt ígért, ha az album megjelenik a következő év március 1.-ig. A kiadó továbbá további részesedést ígért az Axl Rose által korábban felvett producernek arra az esetre, ha az album a megadott határidő előtt megjelenik. Persze soha nem kapta meg. A producer, aki Youth néven fut (polgári neve Martin Glover) elkezdte látogatni az énekest a Malibu-i otthonának uszodájában, hogy megpróbáljon neki segíteni abban, hogy az album munkálataira tudjon koncertálni. De az együttműködés nem vezetett több eredményre, mint az elődök munkája. „Mentegetőzött, mondván ‘Még nem állok készen’. Eléggé elszigetelten élt. Szerintem volt túl sok ember, akiben bízhatott. Nagyon nehéz volt áttörni a falakat, amiket felépített.” Youth utódja Sean Beavan volt. Egy producer, aki korábban olyan előadókkal dolgozott együtt, mint Marilyn Manson vagy a Nine Inch Nails. Az ő gondozása alatt a dalrészletek, riff-ek, melyeket a banda korábban felvett elkezdtek formát kapni. De a költségeket már nem lehetett kordában tartani. A csapat például bérelt egy speciálisan kialakított helyiséget két évig, melynek költségei a többszázezer dolláros kategóriába tartoztak, ám a banda mintegy 30 napig használta egy olyan személy szerint, aki szintén része volt az album előállítási folyamatának. Axl Rose csak szórványosan jelent meg, néha hetekig csak egy-két napot, néha egyet sem. „Egy irányíthatatlan káosz volt” – mondja ugyanaz az ember. „Soha nem volt benne rendszeresség. És közben persze mindig voltak bulik, ahová Axl hivatalos volt, voltak különböző számítástechnikai eszközök, melyeket Axl kipróbált vagy megvásárolt. Volt olyan, hogy hetekig fel sem vettünk semmit.” A stúdió technikusai hetente nem kevesebb, mint 5 CD-t írtak különböző dalok különféle mixeivel és szállították el azokat Axl Rose Malibu-i otthonába meghallgatásra. A zenekar stúdió-felvétel archívumai megtöltöttek 1.000 audio kazettát és egyéb hanghordózókat az emberek szerint, akik ott voltak akkoriban. Mind egyenként felcimkézve, hogy mutassa a dalok fejlődésének állomásait. „Olyan volt, mint a Kongresszus Könyvtára” – mondta az egyik produkciós szakember, aki akkoriban az albumon dolgozott. Egy számolásnál kiderült, a banda 20 „A” oldalas dalt és 40 „B” oldalasnak titulált – különböző befejezettségi szinten lévő - dalt hagyott maga után. Mindezen dalok azonban semmi sem tehettek azért, hogy visszahozzák a zenekar hírnevét. „1998 és 1999 után elkezdesz egy kicsit idegessé válni” – mondja Rosenblatt úr, aki David Geffen távozása után átvette a Geffen irányítását. „Edgar Bronfman [az anyacég, a Seagram vezetője] felhívott többször is, mivel tudni akarta, hogy mi is történik. Sajnos azt a választ kell adnod, hogy nem tudod. Mert nem tudod.” Hogy megszüntesse a feszültséget, Axl Rose akkori menedzsere vetette fel az ötletét egy élő album kiadásának, melyet Rose csapata elkezdett összerakni. 1999 januárjában a Seagram úgy döntött, átszervezi a zenei részleget és a Geffen 110 alkalmazottjától vált meg, köztük Rosenblatt úrtól is és beolvasztotta a részleget a csoport legnagyobb, Interscope részlegébe. A befejezetlen album az Interscope elnökének, Jimmy Iovine-nak a kezébe került. Iovine megtagadta a nyilatkozattételt a cikkhez. Beszámolók szerint Axl Rose-t lesújtotta a korábbi geffenes kapcsolatainak elvesztése – akárcsak a „White Trash Wins Lotto”című zenei szatíra falusi származású énekes főhőse, aki kénytelen megtanulni a zeneipar kíméletétlen leckéit, s népszerűvé válik L.A.-ben. S mikor Axl nem tudta teljesíteni a márciusi határidőt, az eljövendő években majd rendszeresen ismétlődő magatartást alakított ki: az izgatottság és a fellángoló aktivitás rövid időszakát a tomboló kreativitás kaotikus hetei követik, hogy aztán csalódottságában jó időre elkerülje a stúdió környékét is. Ugyanezen év júniusában engedélyezte, hogy a régi GN’R-sláger, a Sweet Child O’ Mine egy verzióját – amelyben az eredeti, 1987-es felvétel szinte észrevétlenül siklik át az új felállás által felvett változatba – a Big Daddy [Apafej] című film betétdalaként használják fel. Szintén ezen a nyáron egyezett bele, hogy napvilágra kerüljön az együttes nyolc év óta kiadott első saját szerzeménye, az industrial-ízű Oh My God – ezúttal is filmzeneként [End Of Days]. A dalt a Music Televisionön sugárzott reklámban mutatták be (s az akkori munkatársak elmondása szerint Axl olyannyira aprólékosan elvacakolt a végleges mixszel, hogy a stúdió technikusai egészen hajnalig tökéletesítgették azt). A dal természetesen jó táptalaja volt a teljes album közelgő megjelenését propagáló találgatásoknak, azonban a kritika lesújtóan fogadta, s végül gyorsan feledésbe merült. 1999 végén Axl Rose felajánlotta a Rolling Stone-nak, hogy munkatársai belehallgassanak a készülő albumba. A magazin beszámolója szerint azonban az anyag feltűnően kevéssé tűnt késznek a 2000 nyarára tervezett megjelenéshez képest. Valójában néhány akkor a projecten dolgozó igazgató és zenész szerint Axl már olyan ritka vendég volt a stúdióban, hogy az együttes dobosa, Josh Freese és az egyik hangmérnök, Billy Howerdel elég szabadidővel rendelkezett ahhoz, hogy egy közös bandát alapítsanak – s az A Perfect Circle ’Mer de Noms’ c. debütáló albumából később 1,7 millió példány kelt el. A kiadó vezetői mindazonáltal ragaszkodtak abbéli meggyőződésükhöz, hogy ha sikerül megtalálni és a munkába bekapcsolni a megfelelő producert, azzal rábírhatják Axlt a lemez befejezésére, és a szakadlanul növekvő befektetésűk végre meghozhatja a gyümölcsét. Így hívták meg Roy Thomas Bakert, aki az art-rock legendás zenekarával, a Queennel végzett munkájáról volt híres (Sean Beavent, aki állítólag megfáradt a munkától, rövidesen kitessékelték a projectből). A várakozásokkal ellentétben azonban Baker nem felgyorsította a munkafolyamatot, hanem ellenkezőleg: az addigi anyag oroszlánrészének újrafelvétele mellett döntött, hogy aztán a saját alapossága áldozatává válva nyolc órákat töltsön el mindössze néhány ütemnyi zene keverésével. A folyamatokat még inkább elnyújtotta, amikor Axl Rose két újabb zenészt szerződtetett – a gitáros Bucketheadet; a Kentucky Fried Chicken gyorsétteremlánc papírvödrét és porcelánbaba-maszkot viselő vitárvirtuózt, illetve a dobos Brian ’Brain’ Mantiát – s mindkettejüknek az elődeik által sok hónap alatt elkészített teljes addigi anyag újrafelvételét adta ki feladatul. A fenti riasztó jelek ellenére úgy tűnt, Axl előtörni készül az addigi páncéljából: 2000 közepe táján (az Use Your Illusion World Tour 1993-as befejezése óta először! [ez nem pontos, lásd a Bruce Springsteennel való fellépést 1994 elején]) fellépett a nyilvánosság előtt a Thursday Night Bar Banddel a Sunset Strip-en található Cat Clubban. „Marha lelkes és izgatott volt” – emlékezett vissza a banda egykori kollegája – „Tűzbe hozta, hogy látta, az emberek még mindig hallani akarják!”. 2001 újév hajnalán, körülbelül 4 órakor a Las Vegas-i House Of Blues színpadán Axl és az új felállású Guns N’ Roses végre-valahára fellebbentette a fátylat az új számok némelyikéről. „Árulásokkal teli borzalmak tengerén küzdöttem át magam, hogy itt lehessek veletek ma este” – mondta az egyetértve robajló és üvöltő közönségnek. A fellépést melegen üdvözölték a kritikusok. Hogy a legtöbbet hozza ki a pillanatból, Axl Brazíliába vitte új zenekarát, ahol a Rock In Rio III óriásfesztiválján adott koncertet. A visszatérés az Axl vezette gépezetet is újra felpörgette. Egy akkori belső költségelemzés a havi költségeket az elképesztő 244.000 dolláros szinten jelölte meg. Ez magában foglalta a Village-beli stúdióidő kb. 50.000 USD-s árát (ebbe az új és modern stúdióba Baker költöztette át a zenekart), a héttagú banda együttesen 62.000 dolláros havi járandóságát (amiből a nagy nevek fejenként nagyjából 11.000 USD-t kaptak). A gitártechnikusok hozzávetőlegesen havonta hatezer dollárt vittek haza, míg a vezető hangmérnök 14.000; a felvételeket vezető szoftvermérnök pedig 25.000 USD-t keresett a dokumentum tanúsága szerint. A kiadó vezetőinek türelme igencsak fogyóban volt. Az Intescope így Tom Zutauthoz, az eredeti GN’R felfedezőjéhez fordult: vajon egy régi barát sikerrel járhat-e ott, ahol mások olyan sokan elbuktak? Saját elmondása szerint durván 30 százalékos jutalmat ajánlottak neki, ha sikerül elérnie, hogy a lemez egy éven belül elkészüljön. Azonban Rose a megújult energiáit nem a lemez befejezésére fordította. A stúdióból szinte nap mint nap küldette magának a CD-ket, némely alkalommal egy szám ugyanazon részének 16-féleképpen feljátszott változatával. Amikor Buckethead a kilépést fontolgatta, elkísérte egy könnyed Disneyland-beli kirándulásra, majd pedig mikor a gitáros bejelentette, hogy jobban tudna dolgozni egy tyúkketrecben, Axl utasítására lécekből és dróthálóból barkácsoltak egyet neki a stúdióban. Axl Rose közel sem volt ilyen elnéző a producereivel és a kiadó képviselőivel. Karácsony környékén elűzte Bakert és Zutautot is (utóbbi szerint félreértés történt). Bennfenntesek visszaemlékezése szerint hetek teltek el, mielőtt az énekes megengedte volna az Interscope egyik igazgatójának, hogy meglátogassa őt a stúdióban. Az Interscope a tehetségekért felelős vezető igazgatóját, Mark Williamset jelölte ki, hogy felügyelje a munkát. Williams nem kívánt nyilatkozni ezzel a cikkel kapcsolatban. Minél ritkábban tűnt fel Rose a stúdióban, az albummal kapcsolatos elképzelései annal grandiózusabbakká váltak, mondták el az egykor a projekten dolgozó forrásaink. Úgy döntött, hogy a Baker által kever anyagokat teljesen át kell dolgozni, s egy album helyett immár trilógiát emlegetett. És készült egy nagyon nagy meglepetéssel is. Az MTV 2002. évi rendes díjátadóján a közönség soraiban az újságírok a titokzatos, nagyot durranó fináléről pusmogtak. És valóban: néhány perccel a közvetítés vége előtt felgördült a függöny – feltárva az együttest és a buggyos sportmezt és fonott hajat viselő Axl Rose-t, aki feltűnően fiatalnak tűnt. A zenészek a Welcome To The Jungle-lal, az eredeti banda egyik legsikeresebb számával robbantottak, s a tömeg tombolt. Ám a televízió képernyőjén úgy tűnt, Axl Rose gyorsan kifullad, s a hangokat sem találja el. A fellépés a Madagascar című új dallal folytatódott, és a régi slágerrel, a Paradise Cityvel zárult le – Axl pedig messianisztikus pózban: karjait széttárva, csukott szemmel állva a színpad közepén egy rejtélyes, ámde szívszorító üzenettel búcsúzott: „Első menet!” A második menetre soha nem került sor. A zenekar sikeresen turnézott, de pár órával emlékezetes Madison Square Garden-i fellépésük után Rose-t a hírek szerint nem engedték be a Spa nevű manhattani night clubba, mivel bundát viselt, ez pedig tiltott azon a helyen. Ez tönkretette a hangulatot. Rose nem jelent meg a zenekar következő koncertjén, és a szervezők lefújták a turnét. Hónapok teltek el, mialatt a banda csak arra várt, hogy Rose további énektémákat vegyen föl. 2003 augusztusában, amikor a kiadó vezetői bejelentették, hogy a karácsonyi ünnepekre egy Greatest Hits album kiadását tervezik, a zenekar képviselői elérték, hogy – miután ismét megígérték, hogy a Chinese Democracy az év végére készen lesz – elhalasszák a válogatásalbum megjelentetését. De az album természetesen nem készült el. A játék pedig véget ért. „Mivel minden előzetesen tervezett és jóváhagyott költséget több millió dollárral meghaladtak, mostantól Mr. Rose kötelezettsége, hogy finanszírozza és befejezze az albumot, nem pedig a Geffené – áll a kiadó 2004. február 4-ei levelében. A Village Studiót bezárták, és Mr. Rose rövid ideig a kiadó belső studiójában próbálkozott a felvétellel, de nemsokára itt is befejeződtek a munkálatok. A zenekar computereit, gitárjait és szintetizátorait elszállították. Mr. Rose jogi lépései ellenére a kiadó megjelentette a Greatest Hits albumot, hogy legalább egy részét visszakapja nyolcszámjegyű befektetésének. A album 2004 márciusában jelent meg, s meglepően jó eladásokat produkált. Több mint 1,8 millió fogyott belőle annak dacára, hogy egyetlen másodpercnyi új zenét nem tartalmazott, s az eredeti zenekar tagjai nem vettek részt a kampányban. Az eredeti zenekar bemutatkozó albuma, az Appetite For Destruction továbbra is népszerű, s a Nielsen SoundScan adatai szerint tavaly további 192 ezer kópiával megfejelte a korábbi eladásokat. Mr. Rose közönsége továbbra is kitartóan vár. A hírek szerint Rose továbbra is dolgozik az albumon a San Fernando Valley stúdióban. „A Chinese Democracy nagyon közel van ahhoz, hogy késze legyen” – írta Merck Mercuriadis, a GN’R-t menedzselő Sanctuary feje egy friss közleményében. Hozzátette, hogy más művészek, például Peter Gabriel vagy Stevie Wonder „szintén keresztülmentek karrierjük során hasonlóan hosszú időszakokon, anélkül, hogy indokolatlanul vájkáltak volna az életükben, mivel a világ elfogadta, hogy időnként ennyi időre van szükség ahhoz, hogy igazi művészet szülessen”. Mr. Zutaut szerint „feltétlenül több mint elég anyag van”, s „az emberek már korábbi négy-öt alkalommal is azt hitték, hogy a lemez készen van”. Természetesen az album közeljövőbeli megjelenéséről már azóta keringenek pletykák, hogy a történet több mint egy évtizede elkezdődött. A történet kulcsfigurája pedig maga az ellentmondásos Axl Rose. Óriási tehetség, szeszélyes és kiszámíthatatlan művész, hatalmas elképzelésekkel és bizonytalan megvalósításokkal. Rose már sokszorosan bebizonyította, hogy ő maga minden üzleti terv nem befolyásolható változója. Amióta a Chinese Democracy-t készíti számolatlanul fogyasztotta a kiadó részéről küldött szakértőket, producereket, zenészeket – még a lemezcég struktúrája is alaposan megváltozott, mióta a GN’R berobbant a zenevilág élvonalába. Amióta 1994-ben stúdióba vonult a zenekar, az egész iparágban sok minden történt. A meghatározó kiadók száma hatról négyre csökkent. Az egész üzletágat megingatta a járványként terjedő kalózkodás, ami miatt a kiadók még inkább odafigyelnek a bevételekre és kiadásokra, s arra, hogy az általuk promotáltak megbízható teljesítményt nyújtsanak. Olyan zenekarokra van szükségük, mint amilyen az eredeti Guns N’ Roses – amelynek tagjai nemrég jelentették be kifizetetlen royalty-k után járó 6 millió dolláros igényüket – volt, viszont aminek Mr. Rose – hangulatváltozásaival, rossz munkamoráljával, valamint hosszú és titokzatos időigényével – képtelen megfelelni. Rose azonban nem tűnt el teljesen. Hallani a hangját a Grand Theft Auto videójáték legutóbbi kiadásában, egy őszülő 70-es évekbeli rock DJ-ként. „Emlékezzetek” – tanácsolja hallgatóságának – sem mi, sem a zenénk nem ment még ki a divatból.” Az Interscope nem számol azzal, hogy a Chinese Democracy a közeljövőben kijönne, s levette a várható megjelenések listájáról. Tavaly óta nem is látták Mr. Rose-t, amikor szemtanúk az Interscope épületnél arra lettek figyelmesek, hogy Rose segítői kisebb dugót okoznak azzal, hogy más autókat állítottak le, hogy megtisztítsák az utat Rose ezüst Ferrarija előtt. Rose gázt adott és eltűnt. Forrás, és másolás: www.gunsnroses.hu vagy http://newera.dox.hu