A '80-as évek elején klasszikus punk-rock tanuló voltam a Roosevelt középiskolában és természetesen jobban érdekelt a zenélés, mint az, hogy kereskedelmi vagy egyéb más akkor feleslegesnek tűnő fakultációkra járjak. Ehelyett délutánonként játszotam egy bandában (The Fastbacks), míg este felléptem más zenekarokkal (The Fartz, D.T.s, Silly Killers, Ten Minute Warning, the Living). Mikor 18 lettem, befejeztem az iskolát, anyám elégedett volt. Hollywood csábított. Ez néhány évvel azelőtt volt, hogy Seattle a zenei világ középpontjába került volna, nem volt miért maradnom.

Hollywood-ban beszálltam a Guns n' Roses-ba. A banda hirtelen, váratlanul vált sikeressé, egy nagy lemezszerződés (Appetite For Destruction), egy nagy turné, egy slágerlista vezető album. Mindez (a szerződés, a turné, a pólók, stb.) egy nagy pénzügyi, jogi útvesztő volt, úgy tettünk, mintha értenénk, hogy körülöttünk az ügyvédek, könyvelők miről is beszélnek és felvettük az "úgyis szétrúgom a segged, ha le akarsz nyúlni" magatartásformát. Ez a hozzáállás működik egy darabig, míg egy nap szembe nem találod magad olyan fogalmakkal, mint a jelzálog, a részvény kockázat, adók, hozam.

A Use Your Illusion időszak kezdetekor a drog és az alkohol igen jelentős szerepet játszott az életemben. Egy gallon (4,5 liter) vodka naponta, plusz több gramm kokain és minden, ami az utamba került, ez volt az alap. A banda '93 decemberében fejezett be egy másfél év hosszúságú turnét, fél évre rá hasnyálmirigy gyulladásom lett.

Kicsivel később, józanul, félig tisztán elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi a fene is történt velem az utóbbi néhány évben. Végigfutottam a korábbi turnékról készült pénzügyi jelentéseket és megállapítottam, hogy a bevételem igencsak megnőtt azok következtében. Szerencsére jó kezekben voltunk és nem mentem csődbe a korábbi pénzügyi nemtörődömség miatt. Rájöttem, hogy a hülyeségnek is megvannak a maga határai. Ekkor döntöttem amellett, hogy továbbképeztetem magam.

Miután meglátogattam néhány előadást a Santa Monica Főiskolán rájöttem, hogy itt az ideje beiratkozni egy felsőoktatási intézménybe, mint teljes jogú hallgató, feladni basszusgitáros pozíciómat az akkorra már megcsappant Guns n' Roses zenekarban, visszamenni Seattle-be feleségemmel és kislányommal.

33 éves korban - 15 éve befejezetlenül hagyott tanulmányokkal a hátam mögött - beiratkozni a Seattle-i Egyetemre igen nehéz. Egy barátom, Dave Dederer segített abban, hogy hogyan írjak egy esszét az egyetemi felvételihez (emellett azonban ragaszkodtak ahhoz is, hogy egy negyed évet húzzak le egy előkészítőn, szerezzek jeles minősítést, majd menjek vissza). Megtettem.

Végül bejutottam az egyetemre, feleannyi idős srácok közé, mint én (akiknek ráadásul kétszer annyi IQ-juk volt) és pont olyan izgatott voltam, mint 7 évvel korábban az első teltházas koncertünkön Angliában.

Majd megkezdődtek az órák.

Az egyetem nagyon kemény. Az első évben legalább nyolc órát tanulással töltöttem minden nap, ami más tanulók esetében jóval kevesebb időt igényelt. Közben már két kislányunk volt, szóval miközben Shakespeare-t olvastam, cumisüveget készítettem elő a gyerekeimnek. A ház hátsó részében kialakítottam egy kics viskót, amit kineveztem tanulóhelynek, amiről a gyerekek is tudták, hogy az papa csendes helye.

Már három évet elvégeztem, már csak a pénzügyi kurzusaim vannak hátra és a Velvet Revolver zenekarba játszom. Az utóbbi időszak lóhalálában folyt ügyvédek, üzletemberek között, egy új lemezszerződés árnyékában. De ezúttal belelátok a szerződésekbe és pénzügyi kimutatásokba. Az iskolai fáradozások többszörösen megtérültek. Nem kell többé érdeklődést színlelnem egy üzleti megbeszélésen vagy egy ügyvéddel egy szerződéstervezetről folytatott mézes-mázas tárgyalás során. Mostmár minden ilyen dologra van rálátásom.

Azt hiszem az új függőségem (a tudás) a korábbi függőségeim helyére lépett és ez egy olyan függőség, amellyel végre együtt is tudok élni.