Anélkül nem lehet Velvet Revolver kritikát írni, hogy ne essen szóba a Guns N Roses.
Ok, nem fogok fárasztani senkit a történelmi visszatekintéssel mert ezt már szerintem a Földön élő összes élőlény kívülről fujja. Aki időközben rájött, hogy annak ellenére, hogy Axl nagyon el akarja hitetni mindenkivel, hogy ő jelenti a GNR-t egy személyben, annak itt van egy újabb megerősítés a dolgot illetően. Ez a lemez ugyanis ELKÉSZÜLT... és hovatovább meg is JELENT. A rajongók meghallgathatják és élvezhetik a három ős GNR tag zenéjét és zeneszerzői vénáját. Az már persze csak a saját privát véleményem, hogy ha Axl nagyon sürgősen nem hozza ki azt a fránya kínai demokráciát, akkor végleg el fog tűnni a süllyesztőben, mert a volt bandatagok egyszerűen kiszorítják a szakmából.

A lemezért a srácok nagyon megszenvedtek és talán csoda is, hogy ez a lemez elkészült és megjelent.

Duff így emlékezett a lemez készítésére: "Az egész egy kínszenvedés volt, mert nem láttuk a szemünk előtt a célt. Nem volt stúdió, nem tudtuk mikor jelenik meg a lemez, elég kétségbeejtő volt arra gondolni, hogy minek írtunk ennyi új dalt. A vége az lett, hogy elváltak útjaink Rick Rubintól, és a Pearl Jam produverével, Brendan O'Briennel kezdtünk neki a munkának, aki végül is befejezte és összerakta a lemezt."

Na ennyit a múltról és az elmélkedésekről.

A lemez egy akkora rock n roll nótával nyit, hogy ilyet talán az első GNR lemezre írtak a srácok annak idején. Kiválló lemez és koncertnyitó nóta lehet a Let It Roll-ból. A gyors kezdés után jön egy nagyon fura modern felfogású rockdal She Mine, Stone Temple-s refrénnel. Nem tetszett annyira ez a szerzemény. Hápogósra veszi Slash a megszólalást a szintén modern rocknótában.(Get Out The Door.) Sokszor mintha U2 -tól kölcsönzött hangok is megjelennének a háttérben, a dal vége tetszett, jó kis zúzást nyomtak a srácok. A She Builds Quick Machine engem a régi Pearl Jam-re emlékeztetett, amíg Slash egy óriásit nem tekert a dalban, a többi egy nagy vidám, ugri-bugri lebegés. Az új Bon Jovi lemez stílusában íródott a vagány elektro-akusztikus laza The Last Fight. Itt Slash vokálja is néhol kicsit előrébb csúszik, a szóló pedig a háttérkórussal nagyon klassz. Duff percei jönnek el az American Man-ben, hangsúlyos bass hangok és bevezető jellemzi az egész húzós tempójú nótát, ami aztán újra Pearl Jam lebegésbe csap át, amit Slash újra nagyon rövid, de annál ízesebb szólója ráz fel. Mintha egy punk nóta indulna el a Mary, Mary-vel, Scott hangja sokszor csúszik el ebbe a kicsit nyávogós, de erőszakos organumba. A gitárok óriásit zúznak ebben a dalban a bass újra előtérben van. Érdemes a második vonalban megbúvó (gyanítom Dave) gitárfutamait megfigyelni a bolondos, nyávogós Scott vokálok alatt a Just Sixteen-ben. A gitárok itt is nagyon húznak magukkal, gyors tempójú dal. Nem ismerem az eredeti ELO felvételt, de nem lóg ki az albumról ez a felvétel. Sőt, ha nem tudom, hogy ez nem az ő számunk, simán betudtam volna nekik. Teljesen jól bepasszol az eddig hallottakba a félig meddig akusztikus nóta, Slash meg jókat szólózik itt is. (Eddig talán ebben a nótában a legtöbbet). Talán az első nóta amelyik nem jön be annyira a For A Brother. Gépiesen ismétlődő, szünni nem akaró unalmas zakatoló riffek, aztán megint egy PJ-emes lebegés, ami alatt Slash viszont elnyomja talán a lemez legjobb szólóját.

Nekem ebben a lemezben három dolog nem tetszik: Az énekes Scott hangja, és a PJ lebegések és a borító.

Jó kis rocknóták, lázadással és egy nagy adag modern feelinggel.Haladnak a korral az öreg rockerek, Slash meg még mindig tud gitározni, kár hogy elég rövid szólókat nyom a kalapos fenegyerek. Brendan O'Brien Pearl Jam producernek a keze nyoma erősen látszik a lemezen, talán Rick Rubin egy agresszívabb Revolver-t kevert volna ebből ki, ami nekem is jobban bejött volna.